Halottak napjára

Azt hiszem ide illik ez a szép írása Szabó T. Annának. Olvassátok, ha van egy kis időtök!

MI MARAD

Ahogy a kristálycsillár lezuhan. Ahogy a polgári jólét fogcsikorgatva fenntartott, áhítattal csodált szimbólumából dobozban tologatott lom lesz pincében. A fényképek, a térképek, a folyton toldozgatott énképek, az önsegítő könyvek, a horoszkópok, útmutatások a lassanként beomló labirintushoz, ahonnan soha nem lehetett kilátni az égre. A szamárfüles szószedetek, az élethossznyi keserves és kíváncsi tanulás, az akarat, az örök kívánkozás a jóra és a jobbra. A porrá lett öreg kéz toll-nyoma. A fonalak, a csipkék, az árva kékfodros úszósapka, a poros vörös paróka, a kimarjult lábú, rossz rugójú szék, a súlyos könyvespolc egymáson heverő polcdeszkái egy olajos garázs sötétjében.
Volt egyszer tágasság is. Volt világ, voltak utazások, ahonnan faragott ébenfa halakat, székelykaput, svájci kolompot, gondolát, flamenco-babát lehetett hazahozni, vitrinbe zárni, legyezőként összecsukni a csak napokra megnyíló messzeséget. És volt közben végig volt balatoni nyár, a vízközépi ragyogás, vitorlák lélegzése, a borzongó felszín szikraszőnyege, a hosszúcombú, lobogó hajú versenyzés, a hódítás íze, a győzelemé, a percek, amikor, mint bőrbe horzsoló kötelet, egyedül csak a saját kezében tartotta az életét. A lihegés és a szívdobogás. Nádas súrlása, üresen locsogó magány a lassuló pihegésben, pihenésben, és ha a víz fölé hajol, látja a fiatal arcot, mögötte a soha le nem nyugvó nappal. Az egész föld királynője, én. Volt ez is, nyoma sem maradt. Feloldódott az én, verejtékcsepp a vízben.
És volt valaha egy kutya is. Érdes szőrű, kajla nagy farkaskutya. Feküdt a félhomályos előszobában, fülelte a világítóudvar szűken visszhangzó zajait. A kukák szaga beszivárgott az ablakrésen, galambpelyhek keringéltek a párkányok és a pókhálós stukkók között, néha bezúdult körben a tetőkről a szürke eső. A kutya várt. Várta a megváltó sétát a sötét Duna-parton, a lobogú fülű sirálykergetést, mikor nyelni lehet a szelet, és nyál tajtéka száll a száguldás nyomában. Várta a gazdát, a fényes szemű kicsi nőt, aki kopogós cipőben kapcsolta rá a vékony piros pórázt, és ránevetett a morcos szembejövőkre. Aki áriákat dúdolt a város zajának, miközben keringett előtte a lépcsősor a szerelmesekkel. Gramofonlemez recéi, redőnyfény ritmusa. Visszatérni, mindig visszatérni. Ápolni az ágyhoz kötött, morózus férjet, aki pont úgy parancsolgat, ahogyan a a hosszan haldokló, rettenetes apa zsarnokoskodott régen.
A hatalmas, kopott könyvtár, benne a megperzselt, ostrom után felszedegetett regények, a géppuska szaggatta Gáldi-féle román nyelvkönyv, mert szót kellene érteni a múlttal, az erdélyi gyökerekkel, de közben valahogy megtelepedni mégis. Illyés Gyula, Kós Károly, a Szépmíves Céh és a Nyugat sorozatai, gót betűs antológiák, album Gaudi épületeivel, német ponyvák és francia rémregények, aranyköpés és aranyozott kötés, kék félvászon, vörös bőr, filléres klasszikusok, Heltai Jenő és Kosáryné Réz Lola könyvei és regényfordításai, Pujol Arisztid vidám kalandjai, Magyar Lányok, Új Idők, Katajev, Jaqes Chardonne: A boldogság éneke. Anyinak Imre, Bp, 1945 Karácsony. Felix Salten, Zsuzsikának szeretettel Édesanya, 1951 Karácsony. Új Élet Floridában. Soha vissza nem vitt kötet, Fray Kölcsönkönyvtár, Csalogány utca. Olvasólámpa márványtalapzaton, szerény és elszánt meghúzódás a két kicsi szobában, könyvbélelt meleg otthon az állandó hullámverésben. Háború, hidegháború, fullasztó, ideges béke, levél a tanácsnak, veszekedés a házmesterrel, az elvtársnő meg se szólaljon inkább, manikűr és körömlakkozás csak azért is, és kínlódás a munkahelyen, és otthon ápolni aztán özvegyen a combnyaktöréses öreg törékeny pici mamát, húsz hosszú éven át.
A falon a korszak kismesterei, polgári ízléssel válogatva, biedermeier keretben, habos ruhás olvasó nő a réten, finom párizsi utcakép, németalföldi tehénkék, búcsú a parasztkapuban, rőzseszedők, öreg bácsi ablaknál olvas. Fátyolvékonnyá kopott olcsó perzsák, metszett velencei tükör megvetemedett diófa keretben. Albumban a homályos fotón ugyanebben a tükörben a szép fiatal élénk asszonyarc, fésülködés közben, a szemében dac és huncutság és szomorúság és eltitkolt riadalom. Arckrémek jószaga leng a kék porcelánkagylós szűk fürdőszobából, Bécs diadalmas üzenete. A rossz repedezett szocreál csempére csendülve esik le egy keskeny ezüst körömreszelő. És a ruhagyűjtemény, és a gyufagyűjtemény, a rengeteg régi szappan, telistele különös mesterséges gyümölcsös illatokkal, és a csipke az üveges szekrény ajtaján, hogy ki ne kandikáljon a gondosan elhajtogatott bolti krepp ágynemű. Szemérem és szolid jólét, napi tíz órás gépírással fenntartott polgárerény.
Operabérletek garmadája, harminc év páholylátogatásai, hanglemezeken a rajongott muzsikák, elemelkedni ebből a poros és rosszkedvű közegből, az irigység és a mohó bírvágy, a kicsinyes indulatok köréből, fel a magasba, a kulisszákon túli felhők közé, az igazi élet és igazi szenvedély forrásához, fel az elemek viharába. Eladogatni ezért lassan mindent, a vörös plüss-székért, a felcsapó nyitányért, nem sorolni be a cukorkapapírzörgető pancserek és a sápadt sznobok közé, csak ülni és hallgatni csendben, csak remegni a húrokon, sivítani a fúvósokkal, a test mélyén érezni az üstdob orgazmusát, nem kérni már semmi többet, csak azt, hogy jövőre is ugyanígy sötétedjen el a mesterséges tér öblének fókuszában az óriási póklábú csillár. Nem kell arany, nem kell bunda, nem kell más, csak ez a pillanat. A várakozás és a beteljesülés.
Élet a Dunánál, dinnyehéj és történelem közt. Egy erdélyi menekült kivergődése a reménytelen szegénységből, egy szép fiatal nő sorsa a pesti pompában és nyomorúságban. A sodródás és a megkapaszkodás, és a tehetetlen elengedés végül, a vigasz és belenyugvás nélküli halál. Hová lett ez az élet, ki tartja számon? A csillárt levették, a múlt lezuhant, kialudt a lámpa, szétrepült és összetört minden, a hamut a szélbe szórták jeltelen, és a mosoly, minden nehézségen és ráncon és aggodalmon át is felragyogó szépség, elpárolgott a hűlő levegőben. Menthetetlenek vagyunk-e vajon? Vagy a tárgyakon és az árnyakon és a vágyakon túl megőrizhető-e valami mégis, valami belőlünk? Nem a csillár: a fény.

Gyújtsatok gyertyát!