2017/12/10

Advent...

... 2. vasárnapja van, két gyertya ég már a koszorún. Siet az idő, sok dolog van még karácsonyig. Szépre tervezzük az ünnepet, ami nem is lehet másmilyen, ha együtt a család!:)


Elkezdődtek az adenti hangversenyek. Múltkor a Lyceum templomban voltunk, tegnap a Piuszban orgonakoncerten, egy kicsit ráhangolódni az ünnepre, elcsendesülni. A gyönyörű zene segíti feltölteni lelkünk "elemeit", hogy mire az ünnephez érünk szívünk csordultig legyen friss szeretettel, amit tovább adunk és természetesen kapunk.

Adventkor "dobozolunk" az unokákkal. A megunt játékokat, apró meglepetésekkel cipős dobozokba rakosgatjuk, amit leadnak az iskolában és onnan továbbítják rászoruló gyerekeknek. 
Nagy zsákokba gyűjtöttük a kinőtt / megunt ruhaneműt, ami már a Vöröskereszthez került. Rengeteg helyen nagy a szükség..., próbálkozunk egy kis segítséggel, ami ugyan csepp a tengerben, de valaki - reméljük - ennek a cseppnek örülni fog! :)


Adventhez tartoznak bizonyos kulináris tervezések, előkészületek is. A napokban kipróbáltam egy saját készítésű szaloncukrot, ami mindenféle idegen anyagtól mentes - majdnem. Nagyon ízlett a családnak, úgyhogy a srácokkal elkészítjük apránként és talán sikerül az ünnepekig jól eldugni...
Receptjét megosztom veletek, hátha van kedvetek hozzá.

Karácsony ízű szaloncukor (kb. 30 db lesz belőle)
20 dkg darált dióhoz egy evőkanál cukrot teszünk. Két narancs reszelt héját - a fehér részt nem! - és 7-8 dkg megmosott, lecsepegtetett, aprított mazsolát szórunk hozzá, majd gombóccá gyúrjuk és folpackban hűtőbe tesszük min. fél órára, egyébként bármeddig.
Egy nagyobb vágódeszkát megszórunk darál dióval és a gombócot egy kis sodrófával kb. másfél cm-re nyújtjuk. Formázásához a legkisebb pogácsaszaggatót használtam, két oldalát kissé meglapítva. Óvatosan - késsel alányúlva - tettem egy fém tálcára a cukrokat (a maradékot újra gyúrva, nyújtva, szaggatva folytathatjuk, míg elfogy a masszánk).
10 dkg 52%-os főzőcsokit használtam a bevonásához (L..l, sárga csomagolás és egy asszonyság van rajta). A tábla fele elég! Felolvasztottam egy ek. olajjal gőz fölött, vagy mikróban. Mindegyik cukorba egy fogpiszkálót nyomtam - nem függőlegesen, hanem "laposan" - egyik kézzel megfogtam a fogpiszkálót, másikkal egy kiskanál mázzal megcsurgattam, hogy jusson mindenhova, majd az aljához nyomtam a kanalat, hogy az is csokis legyen és visszatettem a tálcára. Ismét hűtő, majd mikor matt lett - megkötött - a bevonó, körbevágtam egy kis késsel, alányúltam és leválasztottam a tálcáról. Ennyi.
Nem csomagoltam be, szerintem arra nem alkalmas, mert ahogy megfogom, elég gyorsan olvad, ezért a legegyszerűbb azonnal bekapni! :)
Természetesen golyókat is lehet formázni, vagy bárhogy kinézhet, a lényeg, hogy egy nagyon finom nasit kapunk és tudjuk, mi van benne! Mi szerencsések vagyunk, mert az idén rengeteg diónk lett, nem kell megvenni. Szóval, egy próbát megér, ajánlom szeretettel!
Van egy másik receptem is, az aszalt gyümölcsös (áfonya, szilva, dió kell bele), nem túl olcsó, de ha érdekel valakit, szívesen megosztom azt is!

Beindult az ajándékok készítése, vásárlása. Sokan vagyunk, még van mit tenni! ;)
Igyekszünk jónak lenni! Remélem, látja a Jézuska!:)

Végül ajánlom nektek mára ezt a gyönyörű írást - ha még nem ismernétek - egyik kedvencünktől, Schaffer Erzsébettől. Szívmelengető és aktuális.

Hajnali rorátéim
Hová lettek azok a hajnalok? Ki keltett, finoman rázogatva minket az ágyból? Hogyan hagytuk oda a meleg dunyhát a vaksötét szobában? Mosdottunk a jeges lavórban, kapkodva szedtük hideg göncünket, nem adott még meleget a sparhelt. De valaki nálunk is korábban kelt. Pattogva égett a gyújtós a kihűlt platni alatt, s ebben a pattogásban benne volt a forró reggeli tej ígérete, az olajban sült pirítósé... Ha majd hazaérünk... Hogyhogy nem bántuk akkoriban, hogy a pirítós nehéz szaga betölti a konyhát...
Nyikorgott a kiskapu, a sötétben meg a ködben nem láttunk a szomszéd házig se, legfeljebb nagykendős öregasszony-árnyakat, azokat is majd csak a templom felé vivő kaptatón, ahol lehagytuk őket halk csókolommal, hogy együtt érjünk a tótlikiakkal, meg a Hanfland felől jövőkkel a templom elé.
Szuttyogott a latyak magas szárú cipőink talpa alatt, vagy törtük a tócsák szemére fagyott hófehér szemfödelet, s hányszor ropogott a hajnali hó a lábunk nyomán szikrázón, fehéren. Hogyan volt, hogy gyerekkorunkban, gyakorta már adventkor előreküldte szakadó dunyháit az ég...
Akkor már várakoztunk. Ki tudja, hogyan fogalmazta meg a gyerekszív azokon a decemberi hajnalokon, hogy mire vágyik, míg tapossa egyik reggelt a másik után.
-Az egy tett, hogy eljöttök a rorátéra. Azt nem mindenki teszi meg, látjátok... Hogy felkel hajnalban, ruhát ölt, s elmegy a templomba. Ahhoz ember kell, s akarat, gyerekeim...
Ezt mondta a papunk, aki tanár volt, apadhatatlan kút a bölcsessége, de akit botorul elhagytam, s csak a betegágyához találtam vissza. Sokára. Nagyon sokára.
Talán meg se fogalmaztuk, hogy várakozunk. Mégis, tele voltunk vágyakozással. Várakoztunk a hóesésre, a patak hátát borító jégpáncélra, a disznóvágások perzselő, meleg tüzére, az ujjunkra húzott forró malackörmökre, diók pattanó héjára, az olvasztott cukormáz édességére... Az ünnepre. A születésre. A titokra. A Kisjézus jászolára, a meleg szobában a karácsonyfa illatára, alatta a zizegő szalma aranyos kupacára, a gyertyák fényére, az énekre, amit dörmögve kísért apám, sose hallottam énekelni máskor, csak karácsonykor.
És persze vágyakoztunk az ajándék után. Az ajándék után, ami titkot hordozott, a szeretet és odaadás titkát, de ezt akkor még nem értettük. Nem is kutattuk. Csak éreztük, hogy van valami a karácsony körül, ami túlmutat bejglin és szaloncukron, de még a hajas babámon és a testvérem kis teherautóján is messzebbről üzen valamit. Ha még meglenne az öreg Jokl, a falunk tehénpásztora, az talán tudná, hol van az a messze. Az öreg, így mesélték, minden áldott évben, karácsony napján megmosdott, megáldozott és este hat órakor kiállt a főtérre. Ott keresztet vetett és horpadt trombitáján elfújta a Stille Nachtot. Az asszonyok ekkor a parazsas vasalókba tömjént szórtak, s végigfüstölték az istállókat, a pincét, a gazdaságot. S a várva várt karácsony estén megkezdődhetett az ünnep.
Így volt. Várakoztunk. S a várakozás tisztára söpörte a lelkeket. Mert az ember a várakozásban figyelni kezd. Elcsöndesedik. Más lesz a fontos, vagy más is fontos lesz a számára. Valahogy úgy, amikor egy kisbaba készülődik. Ott legbelül. Kell a körülötte élőknek az a kilenc hónap. Kell, hogy megszülessen a vágy, a kíváncsiság, a feltétlen odaadás az után a kis jövevény után. Kell a megszentelt idő. És a várakozás ideje, a vágyakozás percei, ha nem is tudunk róla, megszentelt percek.
Valami történik az emberrel, amikor valakire vagy valamire vár. Ebben az "azonnal mindent akarok" korban szinte illetlen mondani, hogy én úton lenni például, lassú vonatokon, sokáig szeretek. Talán, mert már tudom, a megérkezéshez idő kell. Nem véletlen, hogy csak a mesék boszorkányainak és tündéreinek kiváltsága: "hipp-hopp, ott legyek, ahol akarok..." Rajtuk kívül a régiek gyalogoltak, lóra ültek, szekérre, batárra, tengerjáró hajóra, s utaztak hetekig... S az utazás hosszú ideje alatt szárnyat bontott bennük a vágy:
-De jó lesz már megérkezni! Megölelni végre a rég nem látottakat...!
Ezért nem indultak útnak áldás nélkül.
Böjt után az első falat, hóban, metsző hidegben gyaloglónak a meleg szoba, szomjas vándornak a pohár víz...
A szerelemben is a leggazdagabban hullámzó érzelmek a beteljesedés előtti hosszú várakozás érzelmei.
Meg kell tanulnunk vágyakozni...
Bécs városában voltam két hete, vasárnap. A házigazdák illatos, forró punccsal kínáltak, és meggyújtották a koszorún az első gyertyát...
Advent ideje van. Az ember elcsöndesül, magába néz, ha van rá alkalma, fűszeres forralt bort kortyol, süteményt süt, beteget, barátot látogat. A fogyasztó az áruk földíszített szentélyeiben vásárol, tolong, ajándékot halmoz ajándékra. És milyen a karácsony üzenete... Még ebben az izzadságos igyekezetben is meg-megcsillan néha bennünk a vágyakozás.
Valami méltóra. Hogy pakkok és plázák reménytelen, izgatott hatalmán túl, végre eljussunk a karácsony belső békéjéig.
De ehhez oda kell hagynunk magunkból egy darabot. Nem könnyű. Oda kell hagynunk magunkból valamit, hogy végre megtanuljunk vágyakozni az után, ami már rég a miénk.
Én gyerekkorom hajnali rorátéira.
Ott ülök télikabátban, kiscsizmásan... Két copfom között nézem, ahogy öreg papunk csak áll görnyedten, és nem fárad el újra és újra elújságolni a karácsony hírét: Örömet mondok. Nagy örömet néktek...

Nagyon szép vasárnapot minden bekukkantónak!:)

2017/12/06

Megérkezett... :)

Legyen mosolygós Mikulás napotok!



A kis Ajándékok. :)
Mindezt a netről, sajna hivatkozás nélkül. :(

2017/11/01

Mindenszentek, halottak napja

"Soha nem olyan szép a temető, mint ma este. Millió gyertya fénye ragyog be mindent, s amint a szobrok és a sétáló emberek között táncolnak, szinte meg sem tudjuk különböztetni mely árny melyik világhoz tartozik. Észrevétlen varázslat történik. A dimenziók, amelyek egyébként elválasztanak minket, most megnyílnak. A két világ összeér, s már-már tapinthatóan érezzük egymás jelenlétét. A szeretet finom energiái, mely a szíveket összeköti egymásba fonódnak. A meghittség óvón körbeveszi az estét, s a találkozás öröme, hogy magunkhoz ölelhetjük azokat, akik máskor fentről vigyázzák lépteink, betölti a teret.
Ha figyelünk talán láthatjuk, ahogy a csillagok leszállnak közénk, hogy fényükkel a legmélyebb, legbánatosabb szívekbe is bevilágítsanak. Az égiek így vigyázzák, hogy mindenki visszatalálhasson ahhoz, aki egykor kilépett az életéből, s most csendesen megfoghassa a kezét…" (Agatha Seymour)




Fekete István
,,Vannak temetők, melyekből a múlandóság réme huhog felénk, vannak, melyek rideg kőerdejükkel messziről ráfeküsznek a szívünkre, és vannak, melyek olyanok, mint a csendes falusi kertek, hol magától nő a jácint, szabad benne halkan nevetni, hiszen a méhek is zümmögve dúdolgatnak a virágokon, és a napsugár is tűnődve el-elszunnyad a sírok közének pihenős völgyében.
Ilyen volt a mi temetőnk is.
Napsugaras nyáron, puha, álmodó télen. Tavasszal ott nyílott az első virág, és az ősz fáradt mosolygásában ott volt a legtöbb ragyogás...
És más temetők a falu végén vannak, kint, a legutolsó zsellérház után, hol már a koldus is jó éjszakát mond, és ha - ne adj Isten! - valaki télen határozza el magát, hogy kiköltözik, hát a gyászoló rokonság legkegyesebb gondolata is beleragadnak a térdig érő sárba, és a keményebb szívűek nem is átalják megmondani, hogy a boldogult bizony - isten nyugtassa - várhatott volna tavaszig.
Nem úgy a mienk! A mienk a faluban volt, mint az iskola vagy a templom, és ha az emberek hajnalonként munkára mentek, beköszöntek a nagykeresztnek, s ez azoknak is szólt, akik a kereszt két ölelése tárt karja alatt pihentek...
Így aztán a falu együtt élt a temetővel.
A tavasz nem kerülte el, a nyár ellustálkodott benne, az ősz különös gonddal festette sárgára, pirosra, és a tél lágyan szórta kemény markából a hópelyheket, hogy békén alhassanak, akiknek az elrendeltetett. Nekem két kistestvérem is künt lakott a temetőben, nagy fenyők árnyékában, de nem akarták soha, hogy azért én szomorú legyek. Sőt úgy éreztem, segítenek is néha, amikor játék közben az ő fáik mögé bújtam...
Szinte velünk játszottak, és jól éreztem közelségüket, ha ott feküdtem a földön. Tudták titkaimat...
Csak egy nap volt, amikor ünnepélyesek lettek, és elgondolkodók: mindenszentek napján! Sírtakarójuk ekkor kivirágzott, keresztjük karjára koszorú simult, és én is ünneplőben jártam-keltem a temetőben.
Alig ismertünk egymásra.
A nagy fenyők mereven álltak őrt, a kápolna kis harangja siránkozva kereste hangját a hosszú hallgatás után, s a sírokon égő gyertyák gyászos lobogása mindenáron azt akarta, hogy szomorúak legyünk.
Amikorra a mi gyertyáink is leégtek, már alkonyodott. Édesanyám keze megsimogatta a kereszteket, és elgondolkodva azt mondta, hogy egy keveset maradhatok még, ha akarok.
Csak erre vártam. a nagy fenyők tövében elrejtett egész csomag karácsonyfa-gyertyát elővettem, és amikor csendesen beosont a temetőbe az est, a kistestvérek sírján már ötven szál gyertya ontotta az én pajtáskodó szeretetem fényét. Huszonöt piros, huszonöt fehér.
A fenyők súgtak-búgtak, és én tudtam, hogy nekem szólnak.
Aztán elmúltak a fények, hétköznapos meleg másnapok lettek, és én már rég elfeledtem a mindenszenteki gyertyákat, amikor ijesztő dolog történt.
Egyik este az apám a bolti könyveket nézegeti, és megszólal:
- Egy csomag gyertya. Miért itt veszik a gyertyát? A városban olcsóbb...
Anyám is megnézte:
- Én nem hozattam. Mari, miféle gyertya ez?
Mari se tudott róla.
Ekkor már vörös voltam, és apám rám nézett.
- Te vetted?
Nem szóltam.
-Te vetted?
- Igen...
- Gyere be a szobába.
Tudtam, hogy kikapok, de nem a verésre gondoltam. A két sírra a lobogó gyertyákra...
A szobában sötét volt.
- Hazugságon már rajtacsíptelek - mondta tompán az apám -, most már lopsz is. Mert ez lopás - és a szekrény tetejéről levette a pálcát. Hova vitted azokat a gyertyákat?
Hallgattam. Istenem, hát hova vittem volna?
- A Kicsik sírjára - és kezembe temettem az arcom. - A temetőbe.
Csend lett. Sóhajtó, nagy csend. A pálca koppanva hullt vissza a helyére, és emlékek zsongtak föl a sötétben, melyeket én nem ismertem.
- Azért szólhattál volna - mondta csendesen az apám, és nehéz léptekkel kiment a szobából.
Ekkor úgy éreztem, a nagy felhők felállnak mellettem, susognak valami vigasztalót, de a szívem mégis megrázta valami rég elmúlt bánat, s azért halkan elsírtam magam."


Ez a szép írás még ide illett...

2017/10/07

Ajándék, Barcelona 38.

Torre Agbar

Jó kis vasárnapi programot szerveztünk. A fiúk mentek az FC Barcelona stadionjába, a Camp Nou-ba, mi meg a barátnőmmel úgy döntöttünk, hogy ezt kihagyjuk, inkább megnézünk egy vasárnapi piacot - ami nem zöldséges, hanem olyan vásárféle. Kicsit korábban keltünk, mint egyébként, reggeli és indulás!
Egy darabig együtt vitt az utunk, méghozzá az extrém magas Torre Agbar-ig, ami egy torony, vagy hogy is hívják... Már a repülőről is jól látni a város felhőkarcolóinak sorában.
Jean Nouvel tervezte és állítólag a Monserrat  hegyeinek csúcsai ihlették meg - bár olvastam pikánsabb felvetéseket is formájára vonatkozólag...
Az Agbar név az Aguas Barcelona rövidítéséből keletkezett, ui. az épület nagy része a  barcelonai vízművek irodaháza.

Pár emeletén szálloda is működik. 144 m magas, 38 emeletes, de így is csak a harmadik legmagasabbja a városnak.


Óriási betonszerkezet 4500 ablakkal,...


...melyeket mozgatható üveg panelek fednek,...



...számítógépes vezérléssel működtetve nyitnak, zárnak, így kiegészítik a légkondicionálást.
Nagyon ki van találva!


Éjszaka - több ezer LED-nek köszönhetően - fantasztikus színekben pompázik.

Körbejártuk, fotózkodtunk, s mivel szomszédságában van a piac, mi már helyben is voltunk.
Ebben a városban olyan egyedi, ötletes dolgok vannak, hogy elképesztő! Imádom ezt a kreativitást, ami mindenhol, mindenen és mindenben megjelenik! Ettől különleges.

Nézzétek meg, milyen ez a piac! A teteje alulról TÜKÖR!:)


Vagyis messziről látod, hogy mi van bent. Persze, nem ez volt a cél nyilván, legfőképpen a látvány, a mozgás, hullámzás különös érzékelése, meg a fényhatások. Nagyon érdekes, izgalmas!

Maga a piac több szintes, de igazából nem egy nagy szám. Legnagyobb része ruhanemű - itt is rengeteg kínai,  egyéb keleti dolgok, mint nálunk a vásárban - és sok, szép méterárut láttunk, ami itthon nem jellemző. Rövidáru irdatlan mennyiségben cipzár, gomb, minden, ami a varráshoz kell.
Edények bő választéka, a zsibis részen használt könyvek, régiségek, hangszerek, stb. Voltak vacakok, de szépek is.  Lehet alkudni, mint itthon, de látszólag nem engednek, aztán ha elmész, utánad szaladnak, hogy na jó, legyen annyi! Öt Euróért vettem a három lánynak 1-1 lenge, nyári ruhát, magamnak meg egy nyakbavalót. Megérte!:)

Elszaladt az idő, kellőképpen elfáradtunk, úgyhogy beültünk egy fagyira és bámultuk az egyre növekvő tömeget és távolban a tornyot.


11-re beszéltük meg a találkozót a férfiakkal a Sagrada Família előtt, indulnunk kellett.
Folyt.köv.

Pihentető hétvégét mindenkinek!:)

2017/10/05

Ajándék, Barcelona 37.

Palau de la Musica Catalana

Elsősorban a jazz fesztivál miatt mentünk, de mire kiértünk, sok minden más is szerepelt a listánkon, amit szerettünk volna megnézni. Kijelöltük, kinek mi a legfontosabb és igyekeztünk sorra járni.
Nekem ez volt a szívem vágya: a Katalán Zene Palotája. Főleg a felülvilágító ablak miatt, ami Európa legszebbje és legnagyobbja és egyben az üvegművészet remeke.
Röviden, a legfontosabbak erről a fantasztikus épületről:
a szépséges palota helyén működött az Orfeo Catalá, ami egy férfi kórus otthona és egyben a katalán művészeti mozgalom vezető, kulturális műhelye volt. Erre épült ez a hangversenyterem


1905 és 1908 között. Terveit a katalán modernista Luis Domenech i Montaner készítette.
2200 férőhelyes és egyedülálló abban, hogy ezt az óriási termet - a hatalmas ablakaival, üveg falaival és felülvilágítóival - képes természetes fénnyel ellátni.
A hátsó bejárat felől érkeztünk. Vörös klinkertégla borítja az egész épületet és fantasztikus mozaikok a főbejárat felől, majd mutatom!





Ennyi gyönyörűséges ólomüveget látni egy helyen, számomra maga volt a mennyország!:)


A kisterem, ahol kisebb koncertek, ill. a próbák zajlanak.


A nagy koncertterem az emeleten...

Előtér



Az üvegajtón túl - a teraszon - gyönyörű mozaikkal kirakott oszlopok és egyéb csodák.


Beléptünk a terembe.

Tadammm!:)))

Éééés, amire vágytam, hogy láthassam..., alulról. Nagyítsatok rá, ha tudtok és nézzétek körbe a szélén a fejeket!

Rigant i Granell munkája.


A másik felülvilágító.


Síkból térbe.:)




Sok volt az "egyéb" fény, ami megzavarta a gépemet.



 Majd egy emelettel feljebb...



Itt teljesedik ki igazán...:)



Nekem eddig is megérte eljönni, de most aztán nagyon!:))) Sokáig bámultam volna, de az idegenvezető és a többiek elindultak visszafelé, úgyhogy búcsút kellett vennem.


Kívülről készült még néhány kép, de nehéz volt bevenni az épületet, mert szűk az utca, alig van rálátás.


Jegypénztár :)



Ez a modern rész a kisterem, ahonnan indultunk.

Azt hiszem - ezen a napon is - mindannyiunk szája tátva maradt! Azóta már megfogalmazódott egy újabb kívánság - miért is ne?:D Jó lenne legközelebb koncertre jönni, IDE!...Álmodozni lehet! Meg aztán, annyi csoda történt már velünk!...

Kellemes őszi napokat, minden bekukkantónak!:)
Folyt.köv. (csak győzzétek kivárni!;)

2017/09/27

Ajándék, Barcelona 36.

Többeknek ismerős lehet a cím. Talán emlékeztek az öt évvel ezelőtti barcelonai utazásunkra, amit Aranyembertől kaptam / kaptunk házassági évfordulónkra. Miután az idén ismét elmehettünk, úgy gondoltam, folytatom a beszámolót azokkal a látnivalókkal, melyek akkor kimaradtak.

Hogy is kerültünk ismét kedvenc városunkba?
Egyik nap barátaink felhívtak minket telefonon, hogy Barcelonában jazz - fesztivál van, szeretnének menni és ha lehet, velünk!:) Mivel hasonló a zenei ízlésünk és tudták, hogy odavagyunk Barcelonáért, megleptek minket két koncertjeggyel és úgy gondolták, hogy mi mutassuk be nekik ezt a gyönyörű várost!:) Erre mondják nem túl elegánsan, hogy se köpni, se nyelni nem tudtunk - ráadásul záros határidő volt -, de nem sokáig tépelődtünk, boldogan igent mondtunk. Kicsit később kezdtünk csak anyagiakról gondolkodni, de minden megoldódott!;)

Három hete történt, de még mindig az élmények hatása alatt vagyunk és azt hiszem, jó darabig maradunk is. Hozzáírjuk az öt évvel ezelőttihez - konkrétan a blogban is - és szépen kerekedik Barcelona élete, világa, történelme, stb., bár ezt sosem lehet befejezettnek mondani.

Indulásunk előtt 10 nappal volt a tragikus terror támadás, ami miatt kicsit megtorpantunk... Szerencsére a város nem fél, nem hagyja magát! Ezt naponta ki is nyilvánítja különféle tüntetésekkel. "No tenim por" - hallatszik mindenütt.
Miután hazaértünk, kezdődtek a Katalónia leválása miatti tüntetések, stb., ami azóta csak bonyolódott... Szerencsénkre mindkettőből kimaradtunk!

Tehát. Mivel a barátaink semmit nem láttak még Barcelonából és mi hozzájuk képest elég sokat - és azt részben újra néztük velük -, átfedések lennének a régi beszámolómmal, így csak a számunkra is újakról fogok írni.

Első a Tibidabo - hegy, ahova legutóbb idő hiányában nem sikerült feljutnunk. Itt láthatjátok, mit írtam erről 5 évvel ezelőtt. 
Elindultunk hát metróval, busszal, majd egy másik busszal, ahelyett, hogy ezzel a gyönyörű kék villamossal mentünk volna.., de csak később derült ki számunkra, hogy ez is oda megy. 



Ebből az épületből indult a sikló (funicular), ami a hegytetőre vitt. 

Ha jól számolom, most 116 éves.

Beszálltunk az egyik kocsiba és onnan fényképeztem. 





Nem túl élesek a képek, mert párás, kora délelőtt volt, a vonatunk meg elég gyorsan haladt. 
Fantasztikus ilyen magasságból (is) a város és ez a templom!.. Egy csoda!




A Tibidabo - hegy nevének eredete - egy katalán monda szerint - hogy az ördög itt kísértette meg Krisztust, s azt mondta neki: "neked adom", azaz "tibi dabo". Innen, - 512 m magasról - láthatjuk az egész várost, ami az egyik legszebb panoráma. 
A templom teljes neve: Temple Expiatori del Sagrat Cor 
Egy kisebb fajta népi felháborodást követően az ide tervezett szálloda - kaszinó komplexum helyett épült. 
A történet a XIX. század végén kezdődött, amikor a világkiállításra egy kisebb templomot építettek a hegytetőre, ám ezt a katolikus "divathullám" - a IX. Pius pápa által priorizált idea a Jézus Szent Szíve név - tovább is vitte, így nem csak Párizsban (Sacre Coeur) és Rómában (Sacro Cuore de Gesu), hanem Barcelonában is lett egy Sagrat Cor de Jesus templom, ami ugyan még igen kicsiny volt, de legfőbb támogatójának és mecénásának Dorotea de Chopitea- nak köszönhetően 1902-ben  elkezdődtek az építési munkálatok, hogy megnagyobbítsák. Sikerült!:)

A templom két különálló részből áll. Először az alsó templom vagy kripta készült el 1911-re neo - bizánci és neo - klasszikus stílust egyesítve úgy, hogy a homlokzat szecessziós díszítésű. 






A bejárat fölötti Szentháromság mozaik már nem az eredeti - a polgárháborúban megsemmisült -, de az 1955-ben készült is gyönyörű.
A felső, nyolckupolás főtemplomot csak 1961-ben fejezték be. A háromhajós templom belsejében a katolikus egyház szentjei és főbb alakjainak szobrai, képei láthatók és pompás ólomüveg ablakok, rozetták.







Miután elkészült ez a monumentális épület, már túlnőtt egy sima templomon. Hivatalosan 1969. okt. 29.-én - Barcelona hetedik! - bazilikájává szentelték.

Alaposan körbejártuk az alsó - és főtemplomot is, de Krisztushoz nem merészkedtünk fel, pedig közvetlen a lábaitól is ki lehet kukkantani....568 m magasról, de... kösz, nem!:)
A képeim sötétek, ha gondoljátok, itt megnézhetitek  világosban, saját ízlésre tekergetve is! Remélem működni fog!














Ami nekem nem tetszett..., az a vidámpark, közvetlenül a gyönyörű templom lábánál. :(





Nem értettem, hogy lehet ilyet megengedni Gaudi városában? Borzalom! Aztán hazatérve olvastam, hogy ez Spanyolország legrégebbi vidámparkja, ami 1901-ben nyílt meg és azóta működik. Igaz, nem modern, nem menő és drága is, de "a mienk". Megbecsülik, ami rendes dolog! Ez javított valamit a megítélésemen, hiszen egyiket sem lehetett már odébb vinni... A park adott volt, a templomot meg a hegy tetejére kellett építeni, vagyis nem találtak jó megoldást. Kár!






Visszaindultunk a siklóhoz, ami gyorsan lerepített minket a városba. 



Nagy séta várt még ránk a Güell Parkban. 

Szép napokat minden bekukkantónak!:)
folyt.köv.

Üzemeltető: Blogger.

 
Design by Wordpress Theme | Bloggerized by Free Blogger Templates | Macys Printable Coupons