2017/12/10

Advent...

... 2. vasárnapja van, két gyertya ég már a koszorún. Siet az idő, sok dolog van még karácsonyig. Szépre tervezzük az ünnepet, ami nem is lehet másmilyen, ha együtt a család!:)


Elkezdődtek az adenti hangversenyek. Múltkor a Lyceum templomban voltunk, tegnap a Piuszban orgonakoncerten, egy kicsit ráhangolódni az ünnepre, elcsendesülni. A gyönyörű zene segíti feltölteni lelkünk "elemeit", hogy mire az ünnephez érünk szívünk csordultig legyen friss szeretettel, amit tovább adunk és természetesen kapunk.

Adventkor "dobozolunk" az unokákkal. A megunt játékokat, apró meglepetésekkel cipős dobozokba rakosgatjuk, amit leadnak az iskolában és onnan továbbítják rászoruló gyerekeknek. 
Nagy zsákokba gyűjtöttük a kinőtt / megunt ruhaneműt, ami már a Vöröskereszthez került. Rengeteg helyen nagy a szükség..., próbálkozunk egy kis segítséggel, ami ugyan csepp a tengerben, de valaki - reméljük - ennek a cseppnek örülni fog! :)


Adventhez tartoznak bizonyos kulináris tervezések, előkészületek is. A napokban kipróbáltam egy saját készítésű szaloncukrot, ami mindenféle idegen anyagtól mentes - majdnem. Nagyon ízlett a családnak, úgyhogy a srácokkal elkészítjük apránként és talán sikerül az ünnepekig jól eldugni...
Receptjét megosztom veletek, hátha van kedvetek hozzá.

Karácsony ízű szaloncukor (kb. 30 db lesz belőle)
20 dkg darált dióhoz egy evőkanál cukrot teszünk. Két narancs reszelt héját - a fehér részt nem! - és 7-8 dkg megmosott, lecsepegtetett, aprított mazsolát szórunk hozzá, majd gombóccá gyúrjuk és folpackban hűtőbe tesszük min. fél órára, egyébként bármeddig.
Egy nagyobb vágódeszkát megszórunk darál dióval és a gombócot egy kis sodrófával kb. másfél cm-re nyújtjuk. Formázásához a legkisebb pogácsaszaggatót használtam, két oldalát kissé meglapítva. Óvatosan - késsel alányúlva - tettem egy fém tálcára a cukrokat (a maradékot újra gyúrva, nyújtva, szaggatva folytathatjuk, míg elfogy a masszánk).
10 dkg 52%-os főzőcsokit használtam a bevonásához (L..l, sárga csomagolás és egy asszonyság van rajta). A tábla fele elég! Felolvasztottam egy ek. olajjal gőz fölött, vagy mikróban. Mindegyik cukorba egy fogpiszkálót nyomtam - nem függőlegesen, hanem "laposan" - egyik kézzel megfogtam a fogpiszkálót, másikkal egy kiskanál mázzal megcsurgattam, hogy jusson mindenhova, majd az aljához nyomtam a kanalat, hogy az is csokis legyen és visszatettem a tálcára. Ismét hűtő, majd mikor matt lett - megkötött - a bevonó, körbevágtam egy kis késsel, alányúltam és leválasztottam a tálcáról. Ennyi.
Nem csomagoltam be, szerintem arra nem alkalmas, mert ahogy megfogom, elég gyorsan olvad, ezért a legegyszerűbb azonnal bekapni! :)
Természetesen golyókat is lehet formázni, vagy bárhogy kinézhet, a lényeg, hogy egy nagyon finom nasit kapunk és tudjuk, mi van benne! Mi szerencsések vagyunk, mert az idén rengeteg diónk lett, nem kell megvenni. Szóval, egy próbát megér, ajánlom szeretettel!
Van egy másik receptem is, az aszalt gyümölcsös (áfonya, szilva, dió kell bele), nem túl olcsó, de ha érdekel valakit, szívesen megosztom azt is!

Beindult az ajándékok készítése, vásárlása. Sokan vagyunk, még van mit tenni! ;)
Igyekszünk jónak lenni! Remélem, látja a Jézuska!:)

Végül ajánlom nektek mára ezt a gyönyörű írást - ha még nem ismernétek - egyik kedvencünktől, Schaffer Erzsébettől. Szívmelengető és aktuális.

Hajnali rorátéim
Hová lettek azok a hajnalok? Ki keltett, finoman rázogatva minket az ágyból? Hogyan hagytuk oda a meleg dunyhát a vaksötét szobában? Mosdottunk a jeges lavórban, kapkodva szedtük hideg göncünket, nem adott még meleget a sparhelt. De valaki nálunk is korábban kelt. Pattogva égett a gyújtós a kihűlt platni alatt, s ebben a pattogásban benne volt a forró reggeli tej ígérete, az olajban sült pirítósé... Ha majd hazaérünk... Hogyhogy nem bántuk akkoriban, hogy a pirítós nehéz szaga betölti a konyhát...
Nyikorgott a kiskapu, a sötétben meg a ködben nem láttunk a szomszéd házig se, legfeljebb nagykendős öregasszony-árnyakat, azokat is majd csak a templom felé vivő kaptatón, ahol lehagytuk őket halk csókolommal, hogy együtt érjünk a tótlikiakkal, meg a Hanfland felől jövőkkel a templom elé.
Szuttyogott a latyak magas szárú cipőink talpa alatt, vagy törtük a tócsák szemére fagyott hófehér szemfödelet, s hányszor ropogott a hajnali hó a lábunk nyomán szikrázón, fehéren. Hogyan volt, hogy gyerekkorunkban, gyakorta már adventkor előreküldte szakadó dunyháit az ég...
Akkor már várakoztunk. Ki tudja, hogyan fogalmazta meg a gyerekszív azokon a decemberi hajnalokon, hogy mire vágyik, míg tapossa egyik reggelt a másik után.
-Az egy tett, hogy eljöttök a rorátéra. Azt nem mindenki teszi meg, látjátok... Hogy felkel hajnalban, ruhát ölt, s elmegy a templomba. Ahhoz ember kell, s akarat, gyerekeim...
Ezt mondta a papunk, aki tanár volt, apadhatatlan kút a bölcsessége, de akit botorul elhagytam, s csak a betegágyához találtam vissza. Sokára. Nagyon sokára.
Talán meg se fogalmaztuk, hogy várakozunk. Mégis, tele voltunk vágyakozással. Várakoztunk a hóesésre, a patak hátát borító jégpáncélra, a disznóvágások perzselő, meleg tüzére, az ujjunkra húzott forró malackörmökre, diók pattanó héjára, az olvasztott cukormáz édességére... Az ünnepre. A születésre. A titokra. A Kisjézus jászolára, a meleg szobában a karácsonyfa illatára, alatta a zizegő szalma aranyos kupacára, a gyertyák fényére, az énekre, amit dörmögve kísért apám, sose hallottam énekelni máskor, csak karácsonykor.
És persze vágyakoztunk az ajándék után. Az ajándék után, ami titkot hordozott, a szeretet és odaadás titkát, de ezt akkor még nem értettük. Nem is kutattuk. Csak éreztük, hogy van valami a karácsony körül, ami túlmutat bejglin és szaloncukron, de még a hajas babámon és a testvérem kis teherautóján is messzebbről üzen valamit. Ha még meglenne az öreg Jokl, a falunk tehénpásztora, az talán tudná, hol van az a messze. Az öreg, így mesélték, minden áldott évben, karácsony napján megmosdott, megáldozott és este hat órakor kiállt a főtérre. Ott keresztet vetett és horpadt trombitáján elfújta a Stille Nachtot. Az asszonyok ekkor a parazsas vasalókba tömjént szórtak, s végigfüstölték az istállókat, a pincét, a gazdaságot. S a várva várt karácsony estén megkezdődhetett az ünnep.
Így volt. Várakoztunk. S a várakozás tisztára söpörte a lelkeket. Mert az ember a várakozásban figyelni kezd. Elcsöndesedik. Más lesz a fontos, vagy más is fontos lesz a számára. Valahogy úgy, amikor egy kisbaba készülődik. Ott legbelül. Kell a körülötte élőknek az a kilenc hónap. Kell, hogy megszülessen a vágy, a kíváncsiság, a feltétlen odaadás az után a kis jövevény után. Kell a megszentelt idő. És a várakozás ideje, a vágyakozás percei, ha nem is tudunk róla, megszentelt percek.
Valami történik az emberrel, amikor valakire vagy valamire vár. Ebben az "azonnal mindent akarok" korban szinte illetlen mondani, hogy én úton lenni például, lassú vonatokon, sokáig szeretek. Talán, mert már tudom, a megérkezéshez idő kell. Nem véletlen, hogy csak a mesék boszorkányainak és tündéreinek kiváltsága: "hipp-hopp, ott legyek, ahol akarok..." Rajtuk kívül a régiek gyalogoltak, lóra ültek, szekérre, batárra, tengerjáró hajóra, s utaztak hetekig... S az utazás hosszú ideje alatt szárnyat bontott bennük a vágy:
-De jó lesz már megérkezni! Megölelni végre a rég nem látottakat...!
Ezért nem indultak útnak áldás nélkül.
Böjt után az első falat, hóban, metsző hidegben gyaloglónak a meleg szoba, szomjas vándornak a pohár víz...
A szerelemben is a leggazdagabban hullámzó érzelmek a beteljesedés előtti hosszú várakozás érzelmei.
Meg kell tanulnunk vágyakozni...
Bécs városában voltam két hete, vasárnap. A házigazdák illatos, forró punccsal kínáltak, és meggyújtották a koszorún az első gyertyát...
Advent ideje van. Az ember elcsöndesül, magába néz, ha van rá alkalma, fűszeres forralt bort kortyol, süteményt süt, beteget, barátot látogat. A fogyasztó az áruk földíszített szentélyeiben vásárol, tolong, ajándékot halmoz ajándékra. És milyen a karácsony üzenete... Még ebben az izzadságos igyekezetben is meg-megcsillan néha bennünk a vágyakozás.
Valami méltóra. Hogy pakkok és plázák reménytelen, izgatott hatalmán túl, végre eljussunk a karácsony belső békéjéig.
De ehhez oda kell hagynunk magunkból egy darabot. Nem könnyű. Oda kell hagynunk magunkból valamit, hogy végre megtanuljunk vágyakozni az után, ami már rég a miénk.
Én gyerekkorom hajnali rorátéira.
Ott ülök télikabátban, kiscsizmásan... Két copfom között nézem, ahogy öreg papunk csak áll görnyedten, és nem fárad el újra és újra elújságolni a karácsony hírét: Örömet mondok. Nagy örömet néktek...

Nagyon szép vasárnapot minden bekukkantónak!:)

3 megjegyzés:

Tselszi írta...

Bekukkantottam :) es koszonom szepen! Nagyon szep adventet kivanok Nektek! :)

aranyos fodorka írta...

Nagyon szeretem Schäffer írásait. Azon kevés írók közé tartozik, aki sosem "száll el" - mindig is emberközeli marad, akármit mesél.

Tiffanylda írta...

Tselszi, köszönjük szépen! Örülök, hogy erre jártál!:)

Aranyosfodorka: Örülök, hogy itt voltál, megtisztelő!;) Így, ahogy mondod, Schaffer mindig ugyanolyan. Gyönyörű, szívet melengető. Sokszor újra olvasom az írásait, mert annyira széplelkűek... Felemel!

Üzemeltető: Blogger.

 
Design by Wordpress Theme | Bloggerized by Free Blogger Templates | Macys Printable Coupons