Itt is nagyon köszönöm, s mivel annyira tetszett, az egészet közzéteszem, olvassátok el! Nagyon kedves történet, ha igaz, ha nem!:)
(A formáját tekintve nem eredeti, helytakarékosság miatt kicsit összenyomtam a bekezdéseket, bocs!)
Juhász Kató: A kopogtató madár
Az ország északi csücskében, lenyűgözően szép környezetben, hegyek között húzódik meg egy kis falu.
Miután a helybéliek száma megfogyatkozott, a házak egy részét városi emberek vásárolták meg, üdülőnek.
Sok éve már, hogy – mesébe illő módon – Anyó és Apó második otthona lett ez a hely.
Mikor első alkalommal megérkeztek új portájukra, különleges fogadtatásban volt részük. Gépkocsijuk mellé penderült egy karcsú testű, hosszú farkú, kecses mozgású, fehér-szürke színű madár, a tarkója és begye volt csak fekete. Rögtön megismerték, hogy ez egy barázdabillegető. Fejét biccentgette, farkát billegette, mintha köszöntötte volna az érkezőket.
Később körbe járta a kocsit, felszállt a nyitott ablakára, és a motorháztetőre is.
Hamarosan kiderült, hogy ez a ház nem lakatlan, mert a barázdabillegető fészke a tető alatt volt. Minden reggel hosszan időzött a tetőn, és csengő hangjával ébresztette az öregeket, mielőtt futkosni kezdett a ház mellett eredő patak partján, bogarakat, lepkéket keresve. Nap közben gyakran a szomszédban legelésző bárányok hátára szállt, és a rajtuk élősködő legyeket pusztította.
- Aki itt lakik, – családtag, – mondta Anyó. Adjunk nevet ennek a madárkának! Hosszas tanakodás után a barázdabillegető a Vili nevet kapta.
Egy reggel az előszoba felől kopogás hallatszott. Kinéztek, de az ajtónál nem volt senki. A kopogás folytatódott. Ekkor vették észre, hogy Vili kopog az előszoba ablakán a csőrével. Időnként megpihent, majd folytatta a kopogtatást. Furcsa viselkedését nem tudták mire vélni, és mivel ez időnként megismétlődött, kíváncsiak lettek, mi az oka. Megkerestek tapasztalt, országos hírű madarászokat, de egyik sem tudott magyarázatot adni a madár különleges szokására.
Telt, múlt az idő. Vili,- miután két fészekalja fiókát is felnevelt nyaranta a párjával, augusztusban kóborolni ment, és csak októberben jött vissza a házhoz, elbúcsúzni fészkétől, – mielőtt elrepült délre,- hogy melegebb helyen töltse a telet.
Így ment ez évről évre. Anyó alig várta, hogy jöjjön a tavasz, viszontlássa kedvencét, és újra hallja kopogtatását. Mindig különleges örömet okozott neki a madár megérkezése. Volt úgy, hogy már február utolsó napjaiban megjött, mikor még hó borította a kertet. Ilyenkor főtt tojást, és sajt darabkákat rakott a teraszra, amit szívesen elfogadott, sőt, hívta a párját is, hogy kóstolja meg a különleges csemegét.
Anyó elhatározta, hogy kideríti Vili furcsa szokásának okát. Kezdte figyelni a madarat, naponta több órán át.
Rájött, hogy Vili nem szerette, ha idegenek vannak a házban. Mikor vendégek tartózkodtak a kertben, vagy a teraszon, rögtön kezdte a kopogást. Így tett akkor is, ha munkások dolgoztak a ház körül. Kopogása akkor volt a leggyakoribb, mikor két kisgyerek hangoskodott az udvaron napokig.
Az idegenek mozgása akadályozta őt abban, hogy a kertben, a frissen levágott fűben zavartalanul bogarásszon, és fészkébe bármikor be tudjon repülni, hogy fiókáit etesse.
Kopogtatásának másik oka az volt, ha családjában nem volt minden rendben.
Kezdetben olyan párja volt, aki nem gondoskodott megfelelően a fiókákról. Reggelente hosszasan tollászkodott, szépítgette magát, miközben ő már tízszer is fordult, hogy élelmet hozzon a kicsiknek. Vili unszolására egyszer-kétszer csak megetette az éhezőket, majd elrepült a falu felé, és órákig nem jött elő. A három kismadár etetése egyedül párjára hárult. Dél körül végre előkerült, s ilyenkor nagy családi perpatvar kerekedett. Vili szidta, szemrehányást tett neki felelőtlenségéért, majd ment az ablakhoz és feszültségét hangos kopogtatással vezette le.
Mikor eljött az idő, hogy a kismadarak a fészekből kirepüljenek, Vili akkor is nagyon izgatott volt, és ilyenkor is kopogással kezdte a napot.
A környéken, ha ragadozó madár jelent meg, az is kopogásra késztette. Nem is magát féltette elsősorban, hanem a közelben tartózkodó, kellő tapasztalattal még nem rendelkező fiókáit, akiket végtelen türelemmel, szeretettel tanított az élet dolgaira. Külön oktatta nekik a „dugóhúzó” repülési technikát, amit ő is gyakorolt, ha ragadozó elől menekült.
Később nagyon szorgalmas, rendes párja lett, akivel igen megértették egymást, és akkor a kopogások is szüneteltek.
Csak akkor kopogott újra, mikor felidegesítették a környékbeli verebek, azzal, hogy szemet vetettek a háztetőre, – mint fészkelő helyre – és rendszeressé vált a konfliktus köztük.
Anyó hosszú évek alatt fejtette meg házi madara titkát.
Egyértelművé vált előtte, hogy Vili nehezen viselte a stresszt, és feszültségét vezette le az ablakon való kopogtatással.
Madárcsicsergős, szép napot mindenkinek!:)
Miután a helybéliek száma megfogyatkozott, a házak egy részét városi emberek vásárolták meg, üdülőnek.
Sok éve már, hogy – mesébe illő módon – Anyó és Apó második otthona lett ez a hely.
Mikor első alkalommal megérkeztek új portájukra, különleges fogadtatásban volt részük. Gépkocsijuk mellé penderült egy karcsú testű, hosszú farkú, kecses mozgású, fehér-szürke színű madár, a tarkója és begye volt csak fekete. Rögtön megismerték, hogy ez egy barázdabillegető. Fejét biccentgette, farkát billegette, mintha köszöntötte volna az érkezőket.
Később körbe járta a kocsit, felszállt a nyitott ablakára, és a motorháztetőre is.
Hamarosan kiderült, hogy ez a ház nem lakatlan, mert a barázdabillegető fészke a tető alatt volt. Minden reggel hosszan időzött a tetőn, és csengő hangjával ébresztette az öregeket, mielőtt futkosni kezdett a ház mellett eredő patak partján, bogarakat, lepkéket keresve. Nap közben gyakran a szomszédban legelésző bárányok hátára szállt, és a rajtuk élősködő legyeket pusztította.
- Aki itt lakik, – családtag, – mondta Anyó. Adjunk nevet ennek a madárkának! Hosszas tanakodás után a barázdabillegető a Vili nevet kapta.
Egy reggel az előszoba felől kopogás hallatszott. Kinéztek, de az ajtónál nem volt senki. A kopogás folytatódott. Ekkor vették észre, hogy Vili kopog az előszoba ablakán a csőrével. Időnként megpihent, majd folytatta a kopogtatást. Furcsa viselkedését nem tudták mire vélni, és mivel ez időnként megismétlődött, kíváncsiak lettek, mi az oka. Megkerestek tapasztalt, országos hírű madarászokat, de egyik sem tudott magyarázatot adni a madár különleges szokására.
Telt, múlt az idő. Vili,- miután két fészekalja fiókát is felnevelt nyaranta a párjával, augusztusban kóborolni ment, és csak októberben jött vissza a házhoz, elbúcsúzni fészkétől, – mielőtt elrepült délre,- hogy melegebb helyen töltse a telet.
Így ment ez évről évre. Anyó alig várta, hogy jöjjön a tavasz, viszontlássa kedvencét, és újra hallja kopogtatását. Mindig különleges örömet okozott neki a madár megérkezése. Volt úgy, hogy már február utolsó napjaiban megjött, mikor még hó borította a kertet. Ilyenkor főtt tojást, és sajt darabkákat rakott a teraszra, amit szívesen elfogadott, sőt, hívta a párját is, hogy kóstolja meg a különleges csemegét.
Anyó elhatározta, hogy kideríti Vili furcsa szokásának okát. Kezdte figyelni a madarat, naponta több órán át.
Rájött, hogy Vili nem szerette, ha idegenek vannak a házban. Mikor vendégek tartózkodtak a kertben, vagy a teraszon, rögtön kezdte a kopogást. Így tett akkor is, ha munkások dolgoztak a ház körül. Kopogása akkor volt a leggyakoribb, mikor két kisgyerek hangoskodott az udvaron napokig.
Az idegenek mozgása akadályozta őt abban, hogy a kertben, a frissen levágott fűben zavartalanul bogarásszon, és fészkébe bármikor be tudjon repülni, hogy fiókáit etesse.
Kopogtatásának másik oka az volt, ha családjában nem volt minden rendben.
Kezdetben olyan párja volt, aki nem gondoskodott megfelelően a fiókákról. Reggelente hosszasan tollászkodott, szépítgette magát, miközben ő már tízszer is fordult, hogy élelmet hozzon a kicsiknek. Vili unszolására egyszer-kétszer csak megetette az éhezőket, majd elrepült a falu felé, és órákig nem jött elő. A három kismadár etetése egyedül párjára hárult. Dél körül végre előkerült, s ilyenkor nagy családi perpatvar kerekedett. Vili szidta, szemrehányást tett neki felelőtlenségéért, majd ment az ablakhoz és feszültségét hangos kopogtatással vezette le.
Mikor eljött az idő, hogy a kismadarak a fészekből kirepüljenek, Vili akkor is nagyon izgatott volt, és ilyenkor is kopogással kezdte a napot.
A környéken, ha ragadozó madár jelent meg, az is kopogásra késztette. Nem is magát féltette elsősorban, hanem a közelben tartózkodó, kellő tapasztalattal még nem rendelkező fiókáit, akiket végtelen türelemmel, szeretettel tanított az élet dolgaira. Külön oktatta nekik a „dugóhúzó” repülési technikát, amit ő is gyakorolt, ha ragadozó elől menekült.
Később nagyon szorgalmas, rendes párja lett, akivel igen megértették egymást, és akkor a kopogások is szüneteltek.
Csak akkor kopogott újra, mikor felidegesítették a környékbeli verebek, azzal, hogy szemet vetettek a háztetőre, – mint fészkelő helyre – és rendszeressé vált a konfliktus köztük.
Anyó hosszú évek alatt fejtette meg házi madara titkát.
Egyértelművé vált előtte, hogy Vili nehezen viselte a stresszt, és feszültségét vezette le az ablakon való kopogtatással.
Madárcsicsergős, szép napot mindenkinek!:)
2 megjegyzés:
Hogy miket lehet az internet-en találni !! Nagyon aranyos ez a story és Trollanyunak köszönet az irodalmi megfejtésért.
Piros, nekem is nagyon tetszik!:) Azt hiszem, a meztelen igazságot Csilla írta le, az előző poszt kommentjében. Valószínű az a valóság, ami nem túl szívmelengető.
Megjegyzés küldése