Vidám nap:)

Edzésre vittük a fiúkat tegnap, s gondoltuk strandolunk egyet a Legkisebbel, hogy ő se maradjon ki semmi jóból, ha végre szabad vízbe mennie a gyógyult karjával!
Letettük a srácokat és irány a túloldal!

Bérelni akartunk egy vízibiciklit, gondoltuk egy óra pont elég lesz ebben az UV-s kánikulában. Igen ám, de csak 11 órától lehet ilyet, mert akkor nyit a büfé és hozza a főnök a pénztárgépet... A fűben heverésző strandolók elég jól tűrték a büfénélküliséget és valószínűleg jobban tudták a szokásokat, mint mi, mert nem tolongtak biciklikért sem.
Így aztán, hogy elüssük az időt, visszakanyarodtunk és meglestük a fiúkat edzés közben.:)

A bemelegítésről lemaradtunk, épp vízre szállás volt.

Szerintem nagyon ügyesek mindketten és már a tó hosszanti túloldaláig, a gátig is eveznek, ami elég sok!
Úgy távolodtak és olyan gyorsan, hogy már nem tudtam követni őket!:)

Eközben egy nagyon helyes kacsamama hozta elő kicsinyeit a közelünkben, s oly sokáig csodáltuk őket, hogy ezzel észrevétlenül is elszaladt az idő!:)

Igyekeztek a stég felé, ahol a mama kipattant és talán ezt várta volna a kicsiktől is? Nem tudom. Ők a nádasba bújtak előlünk és várták anyjuk jelzését, hogy hogyan tovább? Kisétált a járdára, majd a szép, zöld filc előtt megállt, mintha az Oscar-díjra várna!:D

 

Arra vitt az utunk, úgyhogy jobbnak látta, ha mégis kicsinyeivel tart.

Visszamentünk a kölcsönzőhöz, végre megérkezett a főnök, miénk lett a bicaj!:D

Ezer éve nem ültem ilyenen! Szuper kormányosunk volt!;)

Az első röhögő görcsöt akkor kaptam, amikor a csúszda széltében valahogy nem akart tágulni, ráadásul be sem vizeztük, úgyhogy elég nyögvenyelősen huppantam a vízbe, de gondoltam, majd a következőnél megmutatom hogy kell ezt csinálni!:)

Nem magyarázkodásképp, de nekem úgy tűnik, mintha gyerekeknek készült volna ez a csúszda, vagy legalábbis szűk csípőjű fiatalkáknak...
Közben legnagyobb anyalány és Jakab boldogan csicseregtek a vízben, ami a legoptimálisabb hőmérsékletű volt!

Uszikáltam, lehűtöttem magam, majd belekapaszkodtam  a mini létra korlátjába, hogy felhúzódzkodom és csusszanok egy szebbet, a már vizezett, síkos csúszdán. Na, itt jött a második irdatlan röhögési roham, ugyanis olyan magasan volt az a kicsinyke, kétfokú létrácska, hogy örültem, hogy egyáltalán a két kezem közé tudom tenni a két lábamat ebbe a magasságba, miközben mindkét térdem az államat veri!:))) Húzódzkodás szóba sem jött, mert egyszerűen nem tudtam erőt kifejteni!:))) Pontosabban a karjaimmal nem tudtam felhúzni, lábaimmal meg kinyomni a hátsó részemet, ami valljuk be, nem csekély súly, még ha új életet is kezdtünk...:D

Egy szó, mint száz, jól elszórakoztunk,  jó nagyokat úsztam - erőgyűjtés címszó alatt -, időnként elforgattam a biciklit, hogy ne lássák az emberek, mit szerencsétlenkedek én ott hátul!...:))) Háááát, nagyon vicces volt!
Végül, kitaláltam egy praktikát. A létráról - vagy minek nevezzem-, lelógott egy lánc, amivel kikötik a dokkhoz. Azt ügyesen addig tekertem, míg sikerült egy víz alatti plusz lépcsőt kialakítanom és onnan - gyermekem megsegítő, röhögésétől gyengéd taszajtásával - sikerült "felpattannom" a járgányra!:D

Mondanom se kell, azonnal kifeküdtem napozni...

... és hamarosan ki is kellett kötnünk, mert lejárt az időnk.
Jaj, de jó órácskát töltöttünk a tavon! Olyan jót mulattunk, hogy egyhamar nem felejtjük el, azt hiszem!:)

A legjobbkor értünk haza, mert kezdett bedurvulni a Nap.
Nincs baj az étvágyammal, de most valahogy még jobban ízlett minden, pedig előző napi maradék volt!:) 
Konzekvencia levonva: vacsora elfelejtve... :( Pontosabban, sok-sok gyümölcs, szinte minden helyett!

A mai nap már nem volt ilyen szép az éjszakai vihar miatt, de erről majd holnap!...

Szép estét, szép holnapot minden bekukkantónak! :)